5 év. Elsőre nem tűnik soknak, nekem mégis egyszerre tűnik egy évszázadnak és egy másodperc törtrészének. És hogy miért is fontos ez az 5 év? Mert épp ma van 5 éve, hogy először írni kezdtem. Ekkor nyitottam ki az első üres füzetemet, és ekkor kezdtem a saját gondolataimmal leírására használni a tollat. 

  Írni. Ez a szó mára megannyi többletjelentéssel gazdagodott. Vannak a diákok, akik egyszerűen az iskolában rájuk kényszerített dolgozatok megírására gondolnak. Vannak a jogászok, politikusok, akik a hivatali papírok megírására gondolnak. Vannak újságírók, akik a tények és a világ leírására gondolnak. Aztán ott vannak a mára igen népszerűvé vált anonim hozzászólók, akik mások véleményének megtámadására, vagy épp a másokkal való konfrontálódásra gondolnak, ha az írásról van szó. És vannak az ébren álmodozó, fellegekben járó, soha meg nem nyugvó írók. Ők a társadalom azon része, akikre egyszerre forgatják a "normális emberek" a szemüket, miközben titkon ők is arra vágynak, hogy bár elmenekülhetnének egy olyan világba, amilyen csak az íróknak adatott meg. Még csak nem is sejtik, hogy az írók nem csak otthon ülő, lusta teremtmények, akik gyermeteg elképzeléssel szórakoztatják az olvasóikat, és ezért még pénzt is kapnak. Nem, nem, nem. Ideje lerombolni ezen sztereotípia sziklafalait.

  Ernst Hemingway szerint ha nincs mit írnod, annyit tehetsz, hogy leülsz az írógép elé, és elkezdesz vérezni. Manapság 10 emberből 5 biztos azt mondaná, hogy ennél nagyobb sületlenséget még nem hallott, 4 másik azt válaszolná, hogy Hemingwaynek biztosan elmegyógyintézetben lett volna a helye ezért a mondásért. 1 azonban biztosan megértené... legalább részben. 5 évvel ezelőtt én voltam az az egy. Írni nem azt jelenti, hogy elképzelsz egy mesevilágot, és fejben kitalálsz néhány emberkét, akik majd sárkányokkal, vagy kalózokkal harcolnak, esetleg először esnek szerelembe... Megszámolni sem tudnám, hány éjjel próbáltam megfogalmazni, hogy miért írok, hogy miért lettem ennek a folyton kívülről szemlélődő csoportnak a tagja. Aztán tegnap éjjel azt hiszem megértettem.

Az írás a legjobb módja a beszélgetésnek, anélkül hogy megzavarnának, mondja Jules Renard, és ebben az egy mondatban benne van az egész írás legmélyebb tartalma. Ahhoz, hogy író légy, nem az kell, hogy minden valaha élt nagy író bestseller regényét elolvasd, és olyan epikus műveket alkoss, mint Tolsztoj. Az első lépés az, hogy legyen mit elmondanod, mert amellett, hogy "gondolkodom, tehát vagyok" ott van az is, hogy akkor akár meg is mutathatnám másoknak a gondolataim. Márpedig ezzel úgymond beengedjük az embereket az elménkbe, ami lássuk be igen ijesztő dolog. Az írók egyik legnagyobb érdeme hát a bátorság! Ahelyett, hogy beállnának a sorba, és mint a birkák mennének a tömeg után, megállnak, körül néznek a világban, és azt mondják: Ez mind itt van körülöttünk, és mégsem látjuk. Mi ütött belénk, miért nem élünk, ha már kaptunk egy esélyt rá? Majd veszik a bátorságot, és elkezdenek gondolkodni, ami napjainkban percről percre csak nehezebb, hisz "a személyes gondolatok, és a valódi bensőnk kifejezése nem hoz pénzt". Azonban mégis leginkább attól lesznek igazán bátrak, hogy nem csak, hogy gondolkodnak, hanem meg is osztják ezt, vállalva a támadások és a kitaszítottság kockázatát. Az pedig, hogy egy kismalac szájába, vagy egy tizenéves kamasz naplóbejegyzéseibe, esetleg egy magányos szenvedő melankolikus hős epikus monológjaiba adják a gondolataikat, már rég nem számít. A lényeg az, hogy amíg van legalább egyetlen író ezen az egyszerre óriási és mégis oly kicsiny bolygón, addig az értelem hangja folyamatosan küzdeni fog a az ostobaság csendje ellen, ahogy azt Carlos Fuentes tökéletesen megfogalmazta. 

  És mindezt miért is mondtam el? A miért itt már rendkívül egyszerű: Mert én is egy vagyok azon emberek közül, akiket ma íróknak nevezünk, ha pedig még nem is egészen, akkor is érzem, hogy az úton már elindultam, mert már merek gondolkodni. És erre bátorítalak titeket is! 

Mondjátok el nekem, hogy ti hogyan vélekedtek arról, ha valaki kiáll és nevét vállalva elmondja, hogy mit gondol a világunkról, a társadalmunkról! Emellett pedig mondjátok el, hogy ti milyen látjátok ma az írókat, illetve a munkáikat! Vajon segítik korunk előrehaladását és gondolkodását, vagy tényleg csak dajka mesék kitalálásával keresik a kenyerüket?

Merjetek gondolkodni!
 Lillian London