Van az az érzés. Tudjátok, mikor egyszerűen nem tudtok egyről a kettőre jutni; amikor egy pillanat elég, hogy minden, ami azelőtt olyan biztos volt, megkérdőjeleződjön; amikor már azt sem tudjátok, hogy merről jöttetek, és merre tartotok. Kinek, mikor jön el ez a "beütés", de egyszer mind átesünk rajta, néhányan többször is, főleg az úgy nevezett "művészlelkek". Egy apró festéklenyomat, egy gyönyörű naplemente, egy eltalált mondat elég, hogy valami bekattanjon bennük... bennünk, és máris minden a feje tetejére áll. 

  Pár napja nálam kattant be valami. Mint mindent az életemben, ezt is meg akartam magyarázni, berakni egy skatulyába, hogy aztán megtaláljam a megoldást, és gyorsan túllendüljek ezen is... De ezúttal nem ez volt a járható út. Ez nem csak egy apró bökkenő volt az életem nagy útján, hanem egy igazi fal, ami eltakart előlem mindent, és ha megpróbáltam visszafordulni, ugyancsak falba ütköztem, ami azonban üvegből volt, hogy láthassam a korábbi igen csúnya tévedéseimet, hibáimat. Napokig forgolódtam az ágyban álmatlanul, mire mondhatni "kapcsoltam". Ez nem csak egy házi feladat volt, amit, ha megoldok, a tanáraim majd egy dicsérettel, vagy jó jeggyel méltányolnak. Én magam voltam a probléma. Az, ahogy mindenáron ragaszkodtam az eddigi tökéletes rendszerezéseimhez, és nem akartam körülnézni, volt a baj. 

  A nyarak egyébként is a gyenge pontjaim, mindig is utáltam, mert ilyenkor az összes barátom, mintha megfeledkezett volna rólam, én pedig egyedül kuksoltam a szobámban. Az idei pedig csak még rosszabb volt... Ahogy a gondolataim egyre az első egyetemi évem körül forogtak, ahogy azon járt az agyam, hogy ideje lenne felnőttként gondolkodnom, akaratlanul is eszembe jutottak a gyerekes dolgaim a múltból. Ideje volt definiálni saját magamat, és nem másokhoz viszonyítva a régi dolgaim alapján eldöntenem, mi vár rám a jövőben. Ez nem azt jelenti, hogy el kellene felejteni mindent, ami a múltban történt, egyszerűen el kell fogadnunk, hogy jó oka van annak, hogy a szélvédő nagyobb, mint a visszapillantó tükör! :)

  És ugyan melyik madár tud elsőre úgy repülni, hogy nem zuhan le, vagy nem megy neki semminek sem? Egyik sem!  Csak az számít, hogy egy nap úgy ébredjen, hogy az egész ég az övé, és nincs senki és semmi, ami újra leránthatná a földre. És én ma reggel így ébredtem. Elfogadtam mindent, amit tettem, és józanul végiggondoltam, hogy mi az, ami tényleg fontos számomra; amit nem mások miatt akarok elérni, hogy nekik bizonyítsak valamit.

  Azt hiszem, ez jelenti igazán azt, hogy elkezdünk felnőni. Apró lépésnek tűnik, van aki alig 10 perc alatt végiggondolja mindezt, van akinek napokba telik, és vannak, akik évekig keresgélik magukat, miközben valójában azt sem tudják, hogy egyáltalán keresnek valamit. Csaponganak innen oda, míg nem olyan egyedül maradnak, magukba fordulnak, és hagyják, hogy a bennük rejlő kincs örökre elvesszen. De azok, akik megtalálják!  Hagyjátok, hadd ragyogjon az arcotokon, hogy ti pontosan tudjátok mire vagytok képesek, és senki sem tántoríthat el benneteket az utatokról! 

 Akik pedig esetleg még mindig kételkednek abban, hogy milyen  értékes emberek is legbelül, és hogy igenis van valami a világon, amit csakis ők érhetnek el, azoknak ajánlom meghallgatásra a következő dalt. Mert a zene az a nyelv, amit mind beszélünk! ;)

Mondjátok el nekem, hogy ti átestetek-e már ezen az időszakon, ha igen milyen volt? Aki pedig nem, azok mennyire félnek attól, hogy egy nap meg kell válniuk a gondtalan éveiktől, amikor a kölyökkutyaszemek elegek voltak, hogy minden hibánk meg legyen bocsájtva. 

 Lillian London