"A Mr.Chandlerrel való találkozómig még volt néhány üres órám, így a tanulásba próbáltam temetkezni, de ezúttal még nagy kedvencem Shakespeare sem tudott hatni rám. Egyre csak összefolytak előttem Macbeth szavai, érzései üresen visszhangoztak bennem. Megfogtam inkább a telefonomat és a régi kedvenc dalaimat böngészve feküdtem az ágyamon. Hagytam, hogy a régi dallamok újra eltöltsenek érzésekkel. Amikor egy pillanat erejéig tényleg sikerült teljesen kikapcsolnom, valami mélyen bennem derengeni kezdett. Visszhangoztak a fejemben az elmúlt napok szavai, láttam magam, amint keserű és megtört tekintettel meredek a semmibe. Egy részem tehát tudta, hogy nem voltam már önmagam… szétestem és ez csakis katasztrófához vezethetett. A hangulatom, akár egy morajló tenger, percről percre változott meg, és ez lassan mindenkit felemésztett, beleértve engem is. De ez a rövid feleszmélés épp csak egy pillanatig tartott, majd tudatom újra bezárta elrejtett ketrecébe, én pedig visszasüllyedtem a melankóliába.

 Amy pontosan akkor tért vissza a szobába, mikor én kivettem a fülhallgatómat, és feltápászkodtam az ágyból, hogy elinduljak Mr. Chandlerhez. Szobatársam szónélkül leült az íróasztalához, miközben elsétáltam mellette egyetlen pillantásra sem méltatott. Valamit nagyon elszúrtam, ezt már nem tagadhattam, de egyszerűen már nem tudtam, mit reagálni. Minden gondolatom csak Ronnie naplójára összpontosult, a világ más részei megszűntek létezni. Valahol mélyen én is kezdtem megszűnni…

 Ahogy Mr. Chandler irodája felé baktattam, kezdtek kiüresedni a gondolataim. Csupa vázlatszerű, értelmetlen mondatocska repkedett oda-vissza a fejemben. Kicsit olyan volt, mintha kezdtem volna elveszíteni a józan eszemet. De vajon észrevenném, ha lassan megőrülnék? Vagy olyan természetes folyamatnak tűnne, hogy már csak az utolsó utáni pillanatban döbbennék rá a nagy igazságra? Megszaporáztam a lépteimet a pszichológusom irodája felé, mintha ott várt volna rám a válasz a kérdéseimre. Talán így is volt…

- Gyere be! - szólt ki a kopogtatásom után Mr. Chandler. A korábbi sietségem eltűnt, helyébe a szorongás lépett, ahogy újra a barna mahagóni szoba falai közt találtam magam. A férfi hellyel kínált és mosolyogva telepedett le elém egy másik karos fotelbe. - Nyugi, lazulj el, Heaven! Itt nem esik bántódásod ezt megígérhetem. Csak beszélgetni fogunk, és megpróbáljuk feltérképezni, hogy mi is lehet a tudatod alatt elrejtve. Oké? - csak egy bólintásra futotta tőlem, de az is olyan gyenge volt, hogy talán észre sem vette.

 Tettem, amit mondott. Megpróbáltam ellazulni, még ha minden porcikám sikítozott is az erőlködéseim miatt. Most vettem csak észre mennyire feszült voltam már hetek óta, minden sejtem a közelgő támadást várta, ezért egy pillanatra sem lankadhatott figyelmem. A Halloween bulin már megtörtént egyszer, még egy ilyen hibát nem engedhettem meg magamnak… De most hátradőltem a fotelben, és engedtem, hogy a fáradtság rám telepedjen, aztán lassan átengedje helyét a megkönnyebbülésnek."