Tudom, hogy nagyon régen tettem ki ízelítőt, vagy részletet az oldalra, és páran már azon és elgondolkodtak, hogy élek-e még. Nos, jelentem, igen, de a mostani regényem története egyszerűen 2 éve fogva tart, és gyakran ha befejezek egy fejezetet, hetekig nem is tudom újra rávenni magam, hogy leüljek és újra a félelem, fájdalom, elkeseredettség tengeréből próbáljam kihúzni legszeretettebb főszereplőm, Rose Care-t. Egy kis összefoglaló a történetről:

Rosemary Carmington, egy 27 éves sikeres és gyönyörű nő, akinek minden megadatott, amiről más csak álmodik. Amerika egyik legtehetségesebb énekeseként tartották számon, amióta csak eszét tudja, ám karrierje egyre inkább hanyatlik, vőlegényével egyre eltávolodnak egymástól és ez nem minden.

Mikor kiderül, hogy a nő egy nagyon ritka betegségben szenved, és mindössze 6 hónapja van hátra, az élete fenekestül felfordul. Újra kell hát értékelnie mindent, amilyen van, és megpróbálnia úgy élni a hátralevő idejét, hogy megtalálja azt, ami soha sem volt az övé.

Titkok, hazugságok, remények és az egyre fogyó idő hálójában vajon milyen esélye van egy halálra ítélt szerelemnek?

Ebből a regényből osztok meg hát veletek egy nagyon fájdalmas dalszöveg részletet, ami jelenleg eléggé rezonál az én életemben lévő eseményekkel is. Hamarosan jelentkezem még részletekkel és egy könyvkritikával is készülök, úgyhogy ne menjetek messzire! :)

- LL

  Nos, ha már megcsináltam a Kedvenceim rovatot, úgy illő, hogy valami igazán nagy kedvenccel nyissam a sort. Nem kellett sokat gondolkodnom. Cassandra Clare A végzet ereklyéi című könyvsorozata az életem szerves részévé vált ,amióta csak a kezembe vettem az első kötetet. Azonban az elmúlt egy év igen forgalmas volt a számomra, így meg is feledkeztem a TMI-ről. (És ezért nagyon szégyenlem is magam. :D ) 

  De ez a nyár végre a teljes szabadság és a hajnalokba nyúló olvasások nyaraként várt rám. Így a mellett döntöttem, hogy visszaugrom a kezdetekhez és mondénként újra belevetem magam az árnyvadászok világába a Csontváros lapjai közt. És két hét alatt mind a 6 kötetet "kivégeztem." 

  Azoknak, akik még nem olvasták a Végzet ereklyéi sorozatot, íme egy rövid leírás, utána pedig jöhet a fekete leves, azoknak, akik már túl vannak a hitetlenkedés, a dermedtség, a szomorúság és a teljes őrület óceánján. ;)

Egy kis romantika még senkinek sem ártott meg, nemde? :) Bár lássuk be, Heavennek erre most nincs ideje... ahogy nekem se. :) Utolsó nagy hajrá, hölgyeim és uraim! :)

Mellette a szívem is másképp vert, kapkodva lélegeztem, mikor a közelemben volt, és egyre csak kiürült a fejemből minden gondolat. Vele együtt más ember voltam, egy olyan Heaven Donovan, aki odakinn, a Massey falain kívül lenni akartam. Hangosan nevettem a viccen, megborzongtam, valahányszor megérintett, és elmosolyodtam, amikor csak meghallottam a hangját. Be kellett vallanom, hogy vele boldog voltam. És minél jobban elengedtem magam mellette, annál jobban fájt, amikor éjjel egyedül maradtam a gondolataimmal, és azzal a suttogó hangocskával.

Eddig nem rémisztett meg a sötétség, de most, hogy már nem tudtam igazán megbízni magamban - a józan eszemben pedig még kevésbé -, kissé megborzongtam. De az ijesztett csak meg igazán, hogy Dominic szemében is félelmet láttam. Ösztönösen megfogtam a kezét, és mikor felém fordult, azt tátogtam, hogy minden rendben lesz.

- Nos, hölgyeké az elsőbbség - állt meg az igazgatói iroda előtt Mr. Bishop és kitárta előttem az ajtót. - Maga csak foglaljon helyet itt, Mr. Marion. A bátyja mesélhetne, milyen kényelmes az a szék ott - mutatott az ablak felé, de amint beléptem az irodába, az ajtó elzárta tőlem a külvilágot.

 Ha nem rettegtem volna az igazgató szavaitól, valószínűleg tátott szájjal sétálgattam volna a hatalmas szobában. Grandiózus festmények lógtak a sötét falakon, középen hatalmas asztal terpeszkedett, mögötte bőr karos székkel. De ami még jobban meglepett, hogy az egyik fal mentén végig monitorok voltak, amik az iskola különböző részeit mutatták. Felrémlett bennem Mr. Chandler órája, mikor arról beszéltünk, hogy Orwell 1984 című regényében a Nagy Testvér mindent lát. Mr. Bishop volt a mi mindenlátó Nagy Testvérünk.

- Sajnos nekem csak két szemem van, de egy kis segítséggel mindent szemmel tudok tartani - magyarázott mellettem, aztán leült a székébe, és intett, hogy foglaljak helyet vele szemben. - Ms. Donovan, ez az intézmény a teljes kontrollra épül, még  akkor is, ha a diákok nem tudnak róla. Épp annyi szabadságot kapnak, ami nem akadályozza meg magukat, hogy normális életet alakítsanak ki, de közben mégis megfosztjuk magukat a rossz utaktól, amiket odakinn követtek. Tudom, hogy nem tökéletes a rendszer, de eddig mégis működött… Kivéve egy érdekes személy megjelenését. Meg tudja mondani nekem, ki lehetett az?

- Veronica - suttogtam, tekintetemet az igazgató mögötti festményre szegeztem.

- Pontosan. Maguk Donovan lányok szeretik olyasmibe ütni az orrukat, amihez semmi közük, és ez nagy baj - Mr Bishop felállt, és a monitorokhoz ment. - Meg kell értenie, hogy a kontoll az egyetlen, ami különbséget tesz a káosz és a rend között. A nővére képtelen volt kontrollálni a kíváncsiságát, és ez végül elég rosszul végződött számára… Remélem, elfogad tőlem egy tanácsot, Ms. Donovan. Engedje el! Ne kövesse a példáját, ne másszon bele mások életébe! Tanuljon a hibájából, különben legközelebb talán már nem kap még egy új lapot az élettől. Ami pedig a mai rend bontást illeti, ez az első kihágása és ezt is a nővére elvesztésének számlájára írom. De ne feledje ez az első és az utolsó alkalom!

 Már az ajtónál állt a hátam mögött, de én csak dermedten hallgattam. Az eszem egy elrejtett kis zugában, egy figyelmeztető villogott, hogy vigyázzak magamra. A gyomrom görcsbe szorult Mr. Bishop minden mondata után, mert úgy éreztem, hogy többet tud, mint mindenki más az épületben. De ami még hihetetlenebb volt, hogy olyan volt, mintha megfenyegetett volna. Minden mondata, a hanglejtése, egyetlen egy üzenetet tartalmazott számomra: ha nem vigyázok Ronnie sorsára jutok. Tudtam, hogy csak képzelem, hogy a józan eszem újra elgyengült, és azért jutnak gondolok ilyen badarságokra, de mikor felálltam és megálltam vele szemben az ajtónál, a lábam is megrogyott. A tekintete pontosan olyan volt, mint amilyen a hangja: üres, hideg, kimért, és gyilkos.

  "A Mr.Chandlerrel való találkozómig még volt néhány üres órám, így a tanulásba próbáltam temetkezni, de ezúttal még nagy kedvencem Shakespeare sem tudott hatni rám. Egyre csak összefolytak előttem Macbeth szavai, érzései üresen visszhangoztak bennem. Megfogtam inkább a telefonomat és a régi kedvenc dalaimat böngészve feküdtem az ágyamon. Hagytam, hogy a régi dallamok újra eltöltsenek érzésekkel. Amikor egy pillanat erejéig tényleg sikerült teljesen kikapcsolnom, valami mélyen bennem derengeni kezdett. Visszhangoztak a fejemben az elmúlt napok szavai, láttam magam, amint keserű és megtört tekintettel meredek a semmibe. Egy részem tehát tudta, hogy nem voltam már önmagam… szétestem és ez csakis katasztrófához vezethetett. A hangulatom, akár egy morajló tenger, percről percre változott meg, és ez lassan mindenkit felemésztett, beleértve engem is. De ez a rövid feleszmélés épp csak egy pillanatig tartott, majd tudatom újra bezárta elrejtett ketrecébe, én pedig visszasüllyedtem a melankóliába.

 Amy pontosan akkor tért vissza a szobába, mikor én kivettem a fülhallgatómat, és feltápászkodtam az ágyból, hogy elinduljak Mr. Chandlerhez. Szobatársam szónélkül leült az íróasztalához, miközben elsétáltam mellette egyetlen pillantásra sem méltatott. Valamit nagyon elszúrtam, ezt már nem tagadhattam, de egyszerűen már nem tudtam, mit reagálni. Minden gondolatom csak Ronnie naplójára összpontosult, a világ más részei megszűntek létezni. Valahol mélyen én is kezdtem megszűnni…

 Ahogy Mr. Chandler irodája felé baktattam, kezdtek kiüresedni a gondolataim. Csupa vázlatszerű, értelmetlen mondatocska repkedett oda-vissza a fejemben. Kicsit olyan volt, mintha kezdtem volna elveszíteni a józan eszemet. De vajon észrevenném, ha lassan megőrülnék? Vagy olyan természetes folyamatnak tűnne, hogy már csak az utolsó utáni pillanatban döbbennék rá a nagy igazságra? Megszaporáztam a lépteimet a pszichológusom irodája felé, mintha ott várt volna rám a válasz a kérdéseimre. Talán így is volt…

- Gyere be! - szólt ki a kopogtatásom után Mr. Chandler. A korábbi sietségem eltűnt, helyébe a szorongás lépett, ahogy újra a barna mahagóni szoba falai közt találtam magam. A férfi hellyel kínált és mosolyogva telepedett le elém egy másik karos fotelbe. - Nyugi, lazulj el, Heaven! Itt nem esik bántódásod ezt megígérhetem. Csak beszélgetni fogunk, és megpróbáljuk feltérképezni, hogy mi is lehet a tudatod alatt elrejtve. Oké? - csak egy bólintásra futotta tőlem, de az is olyan gyenge volt, hogy talán észre sem vette.

 Tettem, amit mondott. Megpróbáltam ellazulni, még ha minden porcikám sikítozott is az erőlködéseim miatt. Most vettem csak észre mennyire feszült voltam már hetek óta, minden sejtem a közelgő támadást várta, ezért egy pillanatra sem lankadhatott figyelmem. A Halloween bulin már megtörtént egyszer, még egy ilyen hibát nem engedhettem meg magamnak… De most hátradőltem a fotelben, és engedtem, hogy a fáradtság rám telepedjen, aztán lassan átengedje helyét a megkönnyebbülésnek."

Elzárkóztam az érzelmektől és karöltve jártam a jéghideg racionalitással. Mi értelme lett volna engedni a vágyakozásnak? Csupán hibát hibára halmoztam volna, hogy a közelébe jussak valakinek, aki észre sem vesz... De ma már tudom, a hibákból lesznek a legizgalmasabb történetek.

 Próbálkoztam. Minden gondolatommal küzdöttem a rózsaszín köd ellen, amit Dominic olyan ügyesen rám ragasztott. Nem akartam az a fajta lány lenni, akit egyetlen csók kifordít önmagából. És lássuk be, nem volt túl hosszú csók és a fiú azonnal le is lépett utána.

 

  Van az az érzés. Tudjátok, mikor egyszerűen nem tudtok egyről a kettőre jutni; amikor egy pillanat elég, hogy minden, ami azelőtt olyan biztos volt, megkérdőjeleződjön; amikor már azt sem tudjátok, hogy merről jöttetek, és merre tartotok. Kinek, mikor jön el ez a "beütés", de egyszer mind átesünk rajta, néhányan többször is, főleg az úgy nevezett "művészlelkek". Egy apró festéklenyomat, egy gyönyörű naplemente, egy eltalált mondat elég, hogy valami bekattanjon bennük... bennünk, és máris minden a feje tetejére áll. 

  Pár napja nálam kattant be valami. Mint mindent az életemben, ezt is meg akartam magyarázni, berakni egy skatulyába, hogy aztán megtaláljam a megoldást, és gyorsan túllendüljek ezen is... De ezúttal nem ez volt a járható út. Ez nem csak egy apró bökkenő volt az életem nagy útján, hanem egy igazi fal, ami eltakart előlem mindent, és ha megpróbáltam visszafordulni, ugyancsak falba ütköztem, ami azonban üvegből volt, hogy láthassam a korábbi igen csúnya tévedéseimet, hibáimat. Napokig forgolódtam az ágyban álmatlanul, mire mondhatni "kapcsoltam". Ez nem csak egy házi feladat volt, amit, ha megoldok, a tanáraim majd egy dicsérettel, vagy jó jeggyel méltányolnak. Én magam voltam a probléma. Az, ahogy mindenáron ragaszkodtam az eddigi tökéletes rendszerezéseimhez, és nem akartam körülnézni, volt a baj. 

  A nyarak egyébként is a gyenge pontjaim, mindig is utáltam, mert ilyenkor az összes barátom, mintha megfeledkezett volna rólam, én pedig egyedül kuksoltam a szobámban. Az idei pedig csak még rosszabb volt... Ahogy a gondolataim egyre az első egyetemi évem körül forogtak, ahogy azon járt az agyam, hogy ideje lenne felnőttként gondolkodnom, akaratlanul is eszembe jutottak a gyerekes dolgaim a múltból. Ideje volt definiálni saját magamat, és nem másokhoz viszonyítva a régi dolgaim alapján eldöntenem, mi vár rám a jövőben. Ez nem azt jelenti, hogy el kellene felejteni mindent, ami a múltban történt, egyszerűen el kell fogadnunk, hogy jó oka van annak, hogy a szélvédő nagyobb, mint a visszapillantó tükör! :)

  És ugyan melyik madár tud elsőre úgy repülni, hogy nem zuhan le, vagy nem megy neki semminek sem? Egyik sem!  Csak az számít, hogy egy nap úgy ébredjen, hogy az egész ég az övé, és nincs senki és semmi, ami újra leránthatná a földre. És én ma reggel így ébredtem. Elfogadtam mindent, amit tettem, és józanul végiggondoltam, hogy mi az, ami tényleg fontos számomra; amit nem mások miatt akarok elérni, hogy nekik bizonyítsak valamit.

  Azt hiszem, ez jelenti igazán azt, hogy elkezdünk felnőni. Apró lépésnek tűnik, van aki alig 10 perc alatt végiggondolja mindezt, van akinek napokba telik, és vannak, akik évekig keresgélik magukat, miközben valójában azt sem tudják, hogy egyáltalán keresnek valamit. Csaponganak innen oda, míg nem olyan egyedül maradnak, magukba fordulnak, és hagyják, hogy a bennük rejlő kincs örökre elvesszen. De azok, akik megtalálják!  Hagyjátok, hadd ragyogjon az arcotokon, hogy ti pontosan tudjátok mire vagytok képesek, és senki sem tántoríthat el benneteket az utatokról! 

 Akik pedig esetleg még mindig kételkednek abban, hogy milyen  értékes emberek is legbelül, és hogy igenis van valami a világon, amit csakis ők érhetnek el, azoknak ajánlom meghallgatásra a következő dalt. Mert a zene az a nyelv, amit mind beszélünk! ;)

Mondjátok el nekem, hogy ti átestetek-e már ezen az időszakon, ha igen milyen volt? Aki pedig nem, azok mennyire félnek attól, hogy egy nap meg kell válniuk a gondtalan éveiktől, amikor a kölyökkutyaszemek elegek voltak, hogy minden hibánk meg legyen bocsájtva. 

 Lillian London

  5 év. Elsőre nem tűnik soknak, nekem mégis egyszerre tűnik egy évszázadnak és egy másodperc törtrészének. És hogy miért is fontos ez az 5 év? Mert épp ma van 5 éve, hogy először írni kezdtem. Ekkor nyitottam ki az első üres füzetemet, és ekkor kezdtem a saját gondolataimmal leírására használni a tollat. 

  Írni. Ez a szó mára megannyi többletjelentéssel gazdagodott. Vannak a diákok, akik egyszerűen az iskolában rájuk kényszerített dolgozatok megírására gondolnak. Vannak a jogászok, politikusok, akik a hivatali papírok megírására gondolnak. Vannak újságírók, akik a tények és a világ leírására gondolnak. Aztán ott vannak a mára igen népszerűvé vált anonim hozzászólók, akik mások véleményének megtámadására, vagy épp a másokkal való konfrontálódásra gondolnak, ha az írásról van szó. És vannak az ébren álmodozó, fellegekben járó, soha meg nem nyugvó írók. Ők a társadalom azon része, akikre egyszerre forgatják a "normális emberek" a szemüket, miközben titkon ők is arra vágynak, hogy bár elmenekülhetnének egy olyan világba, amilyen csak az íróknak adatott meg. Még csak nem is sejtik, hogy az írók nem csak otthon ülő, lusta teremtmények, akik gyermeteg elképzeléssel szórakoztatják az olvasóikat, és ezért még pénzt is kapnak. Nem, nem, nem. Ideje lerombolni ezen sztereotípia sziklafalait.

  Ernst Hemingway szerint ha nincs mit írnod, annyit tehetsz, hogy leülsz az írógép elé, és elkezdesz vérezni. Manapság 10 emberből 5 biztos azt mondaná, hogy ennél nagyobb sületlenséget még nem hallott, 4 másik azt válaszolná, hogy Hemingwaynek biztosan elmegyógyintézetben lett volna a helye ezért a mondásért. 1 azonban biztosan megértené... legalább részben. 5 évvel ezelőtt én voltam az az egy. Írni nem azt jelenti, hogy elképzelsz egy mesevilágot, és fejben kitalálsz néhány emberkét, akik majd sárkányokkal, vagy kalózokkal harcolnak, esetleg először esnek szerelembe... Megszámolni sem tudnám, hány éjjel próbáltam megfogalmazni, hogy miért írok, hogy miért lettem ennek a folyton kívülről szemlélődő csoportnak a tagja. Aztán tegnap éjjel azt hiszem megértettem.

Az írás a legjobb módja a beszélgetésnek, anélkül hogy megzavarnának, mondja Jules Renard, és ebben az egy mondatban benne van az egész írás legmélyebb tartalma. Ahhoz, hogy író légy, nem az kell, hogy minden valaha élt nagy író bestseller regényét elolvasd, és olyan epikus műveket alkoss, mint Tolsztoj. Az első lépés az, hogy legyen mit elmondanod, mert amellett, hogy "gondolkodom, tehát vagyok" ott van az is, hogy akkor akár meg is mutathatnám másoknak a gondolataim. Márpedig ezzel úgymond beengedjük az embereket az elménkbe, ami lássuk be igen ijesztő dolog. Az írók egyik legnagyobb érdeme hát a bátorság! Ahelyett, hogy beállnának a sorba, és mint a birkák mennének a tömeg után, megállnak, körül néznek a világban, és azt mondják: Ez mind itt van körülöttünk, és mégsem látjuk. Mi ütött belénk, miért nem élünk, ha már kaptunk egy esélyt rá? Majd veszik a bátorságot, és elkezdenek gondolkodni, ami napjainkban percről percre csak nehezebb, hisz "a személyes gondolatok, és a valódi bensőnk kifejezése nem hoz pénzt". Azonban mégis leginkább attól lesznek igazán bátrak, hogy nem csak, hogy gondolkodnak, hanem meg is osztják ezt, vállalva a támadások és a kitaszítottság kockázatát. Az pedig, hogy egy kismalac szájába, vagy egy tizenéves kamasz naplóbejegyzéseibe, esetleg egy magányos szenvedő melankolikus hős epikus monológjaiba adják a gondolataikat, már rég nem számít. A lényeg az, hogy amíg van legalább egyetlen író ezen az egyszerre óriási és mégis oly kicsiny bolygón, addig az értelem hangja folyamatosan küzdeni fog a az ostobaság csendje ellen, ahogy azt Carlos Fuentes tökéletesen megfogalmazta. 

  És mindezt miért is mondtam el? A miért itt már rendkívül egyszerű: Mert én is egy vagyok azon emberek közül, akiket ma íróknak nevezünk, ha pedig még nem is egészen, akkor is érzem, hogy az úton már elindultam, mert már merek gondolkodni. És erre bátorítalak titeket is! 

Mondjátok el nekem, hogy ti hogyan vélekedtek arról, ha valaki kiáll és nevét vállalva elmondja, hogy mit gondol a világunkról, a társadalmunkról! Emellett pedig mondjátok el, hogy ti milyen látjátok ma az írókat, illetve a munkáikat! Vajon segítik korunk előrehaladását és gondolkodását, vagy tényleg csak dajka mesék kitalálásával keresik a kenyerüket?

Merjetek gondolkodni!
 Lillian London